Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban Csákányi Esztert, A 42. hét és a Titkaink szabadúszó színészét, korábban a kaposvári Csiky Gergely Színház, a Katona József Színház és a Krétakör tagját kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

Én egy igazi független kőszínházi színész vagyok; majdnem a kezdetektől fogva követem a társulatot, és mindig nagyon tetszettek ezek a bátor, pofátlan, szemtelen, humorral teli előadások. Az, ahogyan belekerültem ebbe az egészbe, ugyanazt igazolta, amit az egész életem is: hogy nincsenek véletlenek – pont akkor jött el az ideje, hogy mi egymásra találjunk. Egy másik színésznő visszaadta A 42. hét főszerepét, így Béla egyszer csak felhívott, hogy nekem lenne-e kedvem hozzá. Jól is esett, és szabadúszóként jól is jött ez a felkérés. Rögtön elolvastam a darabot, és ez még inkább megerősített abban, hogy nekünk együtt kell dolgoznunk. A 42. hét olyan kortárs dráma, amely többek között azért is fontos, mert színésznőknek ilyen nagy volumenű szerepet nem nagyon ír más ma Magyarországon. Egy nagy ívű, komoly, görög tragédiához tudnám hasonlítani; egy szakmájában kitűnő, idős doktornő élete jelenik meg benne, én pedig bemegyek a színpadra a harmadik oldalán, és kijövök a századikon. Nem tudom, mikor írtak utoljára ilyen nagy női szerepet – pontosabban tudom, de nem szeretnék hasonlítgatni. Pintér Béla nagyon szereti a nőket, és ez nagyon fontos: foglalkoztatja őket, gondol az ő problémáikra, gondolataikra; ez kevés kortárs szerzővel van így. Az én korosztályom inkább szörnyeteg anyákat játszik, akik elrontották a gyerekeik életét, és le akarják rajtuk verni a szerencsétlenségüket. Egyébként ezeket is szívesen eljátszom, de egy ilyen találkozás nagy kincs nekem – arról már nem is beszélve, hogy még a színikritikusok is elismerték egy díjjal ezt az alakítást.

Titkaink - Fotó: Cserepes Tünde

Mi változott azóta?

Nagyszerű korszaka ez az életemnek. Komoly iskola számomra a munka a társulattal; én a szó jó értelmében ösztönlény vagyok, míg Béla színháza elképesztő fegyelmet és koncentráltságot kíván meg, ami nem egyszerű a számomra. Mindig ilyen társulatokban dolgoztam, ahol a munka volt a legfontosabb. Bélánál nagyon intenzív a próbafolyamat, ami a próbán kívül beszélgetésről, véleménynyilvánításról is szól. Ez alapján átformálja a darabot, és amikor már kész a mű, azokon a napokon is mindig próbálunk, amikor játszunk. Nekem is fontos az összeszokás, ami nála alap; hogy ne az utcáról vagy az öltözőből menjünk ki a színpadra, hanem előtte már halljuk egymás hangját. Rettentő jól érzem magam ebben a műhelyben, noha nem egy Hamupipőke-történetről van szó: a végeredményért nagyon komolyan meg kell dolgozni, ami sok fájdalommal, kiabálással, sírással is együtt jár. De ez természetes; ezt csak így lehet csinálni. Boldog vagyok, hogy Béla azóta is gondolkodik bennem. Őrületesen vagány, hogy a Titkainkban egy férfit játszhatok – na meg az is, hogy kit.

Milyen szerinted a jó színház?

A jó színház igazi műhely, ahol nincs munkaidő, csak a dolog van: a rengeteg munka és tanulás, a minél mélyebbre bányászás. De ez nem csak a színházra igaz: szerintem minden szakmában az a jó, aki szakbarbár. Színházat csak úgy lehet csinálni, ha mindenedet odaadod, ha nincs határ semmiben sem. Nem véletlenül említettem azt a fegyelmezett, koncentrált munkát, ami Bélára jellemző: én korábban azért lazábban dolgoztam. De ő szigorúan ragaszkodik minden szóhoz, nála nem lehet kiváltani egy „és”-t egy „hogy”-ra.

A 42. hétben Thuróczy Szabolccsal - Fotó: Mészáros Csaba

Mitől jó Pintér Béla színháza, amikor jó?

Az egyik legizgalmasabb színház az övé. Nem tudok olyan emberről, akit ne érintené meg nagyon, amivel itt találkozik, ha csak úgy eljött egy előadásra kíváncsiságból, és azt sem tudta, mi ez. Számomra ez a fizikai színház, abban az értelemben, hogy nem csak szellemileg vagy humorában működik, de biológiai hatást is kivált: mint például amikor a nézőkből a Titkaink végén kiszakad a hang, mert nem tudnak ellenállni. Az ő színháza – nem csak a tér miatt – nagyon közel van; ott van élőben az igazi, tömény valóság, mint amikor a 3D-s moziban kapkodod a fejed. Nála nincs fal a nézőtér és a játszó tér között: ez a kettő összemosódik, és a nézők iszonyú boldogok, hogy ez megtörténhet velük, az ő részvételükkel.

Mi a legmaradandóbb emléked a társulattal kapcsolatban?

Az egész, úgy, ahogy van: hogy én ennyi idősen idekerültem, őrületesen nagy ajándék nekem, illetve olyan új szakasza az életemnek, amire már nem nagyon számítottam. Egész életemben, akárhol dolgoztam, fontos volt számomra az izgalom, a pulzálás; ahol nem éreztem jól magam, onnan eljöttem. Nyilván ennek az eredménye, hogy idejöhettem. Én elég nagy drámának éltem meg a Krétakör megszűnését: már akkor sem voltam éppen fiatal, és nem egyszerű, ha az embert ilyen korban éri egy ekkora sokk a saját akaratától függetlenül. De most egy olyan társulatban dolgozhatok már a második éve, ami tényleg tökéletes a számomra.